flashheader1_1238016166

Szent Család – reloaded

Amikor valaki meghozza a döntést, hogy szétrombol egy családod, akkor hosszú pokoljárásra indul, főleg, ha kisgyerek(ek) is vannak abban a bizonyos családban.
Olvassa a szakkönyveket, bújja a pszichológiai site-okat nyakló nélkül, és igyekszik a család és a barátok objektív meglátásait szem előtt tartani, vajon a lehetőségekhez mérten emberként viselkedik e (még), úgy, hogy a kisgyerek a lehető legkevesebb sérüléssel ússza meg a dolgot, valamint ügyel a megmaradt család részletben uralkodó harmóniára.
A döntést meghozni – bármelyik szülő is hozza meg – nagyon nehéz, következetesnek maradni, és nem bántani a másikat pedig (szinte) lehetetlen. A válás során pedig, kár tagadni, nem lehet teljesen megóvni a csemetéket sem. Akár a válást kezdeményező fél, akár a „passzív”, a döntést elszenvedő alany helyében vagyunk, óhatatlan a düh, a kétségbeesés, az önvád és a lelkiismeret furdalás, (és ezek különböző elegye) amit nagy belső munkával, az idő múlásával lehet csak csökkenteni,- ha nem jön közbe semmi.

De ez az írás nem a válásról szól, hanem az újraépítésről. A válások egy része, a pletykákkal ellentétben,- „kibéküléssel” zárul, de ne lepjen meg senkit a tény, hogy ez nem a rajzfilmek végén látható szép naplemente, hanem inkább valami túlélős mozi utolsó pár képsora: kezdésként. Kibékülni, jaj de nehéz! – kiáltok hát fel. Mert egyikünk sem ugyanaz, mint aki előtte volt. Csak remélni merem, hogy mindketten sokkal érettebbek, okosabbak és felelősségteljesebbek lettünk.
Mi az, amivel a legtöbbet segíthetünk a kicsiknek? Mi az, amit nem fogunk megúszni? Hogyan értessük meg egy négyévessel, hogy apa és anya kicsit rosszban voltak, de most már jóban vannak..? Csak ida1természetesen. Vagy éppen hogy nagyon is tervezetten?
Nincs csodarecept, de néhány dolgot talán nem árt szem előtt tartani. Gondolatjel stílusban szerepeljen itt néhány tapasztalat. Mert ha már megtörtént a baj, és szétszéledt a család, majd – szerencsés fordulattal – ismét összekovácsolódott, még mindig akadhatnak váratlan helyzetek: a kisgyermekek frontján.
– A gyermek, bármilyen kicsi is, cseppet sem hülye. Továbbá igen érzékeny a körülötte lévő dolgokra. Tehát, ha megfordult bárkinek a fejében, hogy a „gyerek miatt” próbálja meg összeforrasztani szétesett házasságát, akkor azt felejtse el. Nyilvánvaló, hogy a gyermek kihagyhatatlan érv, de ha ezen kívül nincs más, akkor az újrakezdés halálra van ítélve: a kicsi ugyanis, akinek az érdekeit szem előtt tartva igyekeznek a felek kompromisszumot kötni, – egyből megérzi, hogy semmi sem változott. Csupán a szülei egy fokkal fegyelmezettebben kerülgetik egymást.
– Tudom, hogy kegyetlenül hangzik mindez, de az élet nem habos torta, legalábbis nem mindig, és a problémákkal bizony szembe kell nézni. Ha a válást felelősségünk teljes tudatában hajtottuk végre, akkor ez az újrakezdésre még inkább igaz. Mert a gyerekek, akik leginkább megsínylik a huzivonit, a végén elég rugalmasan képesek alkalmazkodni egy új helyzethez, amiben a szülők – még ha nem is élnek együtt – jól érzik magukat és szeretik a gyermeküket. Ha viszont a szüleik összevesznek, majd kibékülnek, aztán megint összevesznek, netán néhány évet – mialatt a gyerekek felnőnek – küzdelemmel és költözködéssel töltenek, az lehet, hogy károsabb, mintha nem élnének együtt. Tehát, félve mondom: de ha már eljátszottuk a kibékülős dolgot, akkor onnan nem nagyon van visszaút…
– Nem feledkezhetünk meg a válás alatt esetlegesen felmerülő kapcsolatokról, amelybe apa és anya belefognak, lévén, hogy már „szabadok”, és igyekeznek új társra, vagy legalább némi vigaszra lelni. girlKözben ott van(nak) a gyerekek, akik, ha úgy alakul a dolog, próbálnak összehaverkodni az esetleges pótmamákkal, pótpapákkal.

Tudják, hogy igazi anyukájuk és apukájuk nem tűnik maradéktalanul elégedettnek, amikor keresztezik egymás útját az új családtagok, erre viszont minden gyerek vérmérsékletének megfelelően reagál. Elvált anyaként többször átéltem azt a kezelhetetlen helyzetet, amikor egyébként nagyon vagány, önálló gyerekem az apjánál töltött hétvége után sírva ült a kocsiban, mert nem akar „hazajönni”, és főleg nem akar találkozni a „pót” apukájával, akire ezt a szót természetesen jobb híján aggattuk rá…

– Ha tehát voltak ilyenek – pótszülők – a szétválás ideje alatt, akkor az újraépített családban az ő emlékük sem egyformán enyészik el a jótékony homályban és a családtagok fejében. Simán lehet, hogy a gyerek, aki örül, hogy a szülei ismét együtt vannak, egy idilli pillanatban benyögi a pótmama vagy pótpapa nevét, és közli, milyen kár, hogy az illető nincs itt és nem örül velünk. Az ilyen helyzetek jobbára kivédhetetlenek és ha nincs bennünk kellő elszántság, önirónia, akkor könnyen kellemetlen szituációt, nem kívánt viharfelhőket eredményezhetnek. Tehát:

Keep smiling! Más megoldás úgy sincs. Továbbá igyekezzünk higgadtan és minél kevesebbet bonyolítva a dolgot elmagyarázni a gyereknek: hogy Pisti, vagy Ica, Gyuri, vagy Margit miért nincs most velünk…
– Megható. Amikor a komoly, már majdnem ötéves elmagyarázza az apjának, hogy ő már tudja, mert megértette, hogy apa azért nem lakott itt egy darabig, mert apát idegesítette, amit anya csinált, anyát pedig az idegesítette, amit apa csinált, de hát most minden oké, mert apu hazaköltözött, és többé senkit sem idegesít, amit a másik csinál, mert szeretik egymást. De nem elég meghatódni, melózni kell. Ahhoz, hogy boldog családot „üzemeltessünk”, egy percre sem szabad szem elől téveszteni a hosszú távú célokat, az önismeretet és a szeretetre való képességet. A gyerekek úgyis észreveszik, ha valami nem stimmel.